Németek nyomában a Duna mentén – utak, találkozások, élmények

A Szerémség (szerbül Srem, horvátul Srijem, németül Syrmien) egy történeti tájegység, amely a Duna és a Száva között húzódik, nyugaton a horvát Vinkovciig, keleten a szerb fővárosig, Belgrádig nyúlik. Két harmada ma a Vajdasághoz, egyharmada Horvátországhoz tartozik.

Szerémséget termékeny földjei, jó klímája tették gazdaggá. Egyetlen hegyvonulata a Fruška Gora, amelynek északi lejtőin már a rómaiak is szőlőt termesztettek. Báró Wilhelm von Taube írta a 18. században: Szerémség a királyság legkisebb, de legtermékenyebb, legnemesebb része. Az egész táj olyan, akár egy virágoskert.”

A szerb rész lakosság több mint nyolcvan százaléka szerb, a legnagyobb kisebbségek a horvátok, magyarok, szlovákok és ruszinok. Ez a kulturális sokszínűség évszázadok migrációs folyamatainak eredménye. 1690-ben szerb családok sokasága menekült pátriárkájuk vezetésével Dél-Szerbiából a Szerémségbe. 1713-ban Karlóc a szerb ortodox metropolita székhelye lesz, ettől kezdve az ortodox szerbek fontos szellemi-kulturális központja. A Fruška Gora számos kolostora máig a szerbek „nagy vándorlására“ emlékeztet. 1745-ben Szerémség egy nagy része a katonai határőrvidék részévé válik. A városokban már korán letelepedtek a német katonák, kereskedők és kézművesek. A falvakba főként szláv határőröket telepítettek. Viszonylag kevés föld került magántulajdonba, így a rumai uradalom, amely a nemesi Pejačević család birtoka lett. A többi birtokoshoz hasonlóan ők is telepeseket toboroztak – németeket, magyarokat, szerbeket és más szlávokat.

A németek közül csak kevesen jöttek közvetlenül német területekről. A legtöbben csak a 19. és a 20. század folyamán települtek át a Bácskából és a Bánságból, jó és olcsó földet, jobb megélhetést keresve. Már meglévő falvakban telepedtek le, általában egy tömbben. Közepes méretű gazdaságaikban általában búzát és kukoricát termesztettek, az első világháború után ipari növényeket, így cukorrépát, kendert is. A hétköznapok ritmusát a mezőgazdaság határozta meg. Egy inđijai sváb így emléskszik vissza: „A földeken várt a munka, nem lehetett halogatni, és az íratlan szabályok közé tartozott, (...), hogy időben el kellett indulni az udvarról, hogy amilyen korán csak lehetséges, a földeken legyünk. Aki nem tartotta magát mindehhez, annak nem csak a gazdasága szenvedett kárt, hanem a falu megvetése is sújtotta. Mindkettő végzetes lehetett.”

A bevándorlók, nemzetiségtől függetlenül, megváltoztatták a régiót. Magukkal hozták ételeiket, nyelvüket és szokásaikat. Sokan több nyelvet is beszéltek. Az évszázadokon keresztül tartó békés együttélés az első világháborúban komoly károkat szenvedet, a második világháborút követően nagyrészt meg is szűnt. 1941-ben Szerémséget a független horvát államhoz csatolák, amelynek fasiszta usztasa-kormányzata üldözte a szerbeket, zsidókat és romákat. A Fruška Gora alkalmas rejtekhelyeket kínálván a partizánharcok fontos centrumává vált. 1944 őszétől a Vörös Hadsereg és a jugoszláv partizánok akadály nélkül nyomultak előre. A németek nagy része időben elmenekült a Szerémségből. Szinte a teljes ottmaradt német lakosságot táborokba internálták. Több ezrekkel közülük végzett az éhség, a hideg és a betegségek. A mai Szerbiában élő németek száma 4000 körülire tehető. 1990 óta lehetőségük van szervezetek létrehozására. A Mitrovicában és más helyeken felálklított emlékművek emlékeztetnek a második világháború után életüket vesztett duna menti svábokra.


A telepesek közül sokan földművesek voltak. Napi ritmusuk a földeken végzett munkához igazodott.



Szüretkor az összes munkás kézre szükség volt